Ausztria és a komfort zóna

Nem igazán vagyok otthon számítógépek terén, de rávettem magam, hogy elkísérjem  az unokatestvéremet laptopot vásárolni a múlt héten. Ő még annyira sem ért hozzájuk, mint én, de nem is vágyott semmi rendkívüli paraméterekkel rendelkező laptopra, ezért úgy gondoltuk boldogulunk. Mivel, hogy csak filmezésre és internetezésre szerette volna használni, úgy döntöttünk, hogy egy használt is megteszi. Elmentünk egy használt számítógépes boltba, ahol a –nem magas- igényei alapján viszonylag hamar ki is választottak egy neki megfelelőt. Rövid mérlegelés után, meg vásárolta és haza is vittük rögtön. Otthon ugyan van egy számítógépe, de azt nem lenne olyan egyszerű költöztetni.
Igen, az unokatesóm költözik, legalább is egy pár hónapra biztosan. Először nem örültünk a hírnek, de megértettük, hogy neki most erre van szüksége. Sosem volt szándékában végleg elhagyni az országot, de ki szerette volna próbálni a külföldi munkavállalást. Hallottunk már erről hideget és meleget is, de egy kipróbálásba még senki nem halt bele, szóval a család támogatását megkapva, ausztriai állások után kezdett nézelődni az interneten. Fiatal még, 23 éves, és egyedül tervezte a kiutazást, ezért abban egyeztünk meg, hogy nem megy sehová, amíg nincs valami biztos ajánlata, ami a szállást is biztosítaná.

ausztriai állásA laptop azért is kellett, hogy tudjuk tartani vele a kapcsolatot skype-on, néha láthassuk egymást, és szabadidejében neki is legyen lehetősége egy film/sorozat mellett pihenni. Egy körülbelül egész napos munka után szerintem máshoz nem is lenne energiája.

Visszatérve az ausztriai állás témára, végül sikerült megtalálni azt a megoldást, amire mindenki rábólintott. Egy pályáztató céget választott, amelyen keresztül Ausztriában, vagy Dél-Tirolban volt lehetősége munkát vállalni. Végül egy ausztriai ajánlatot fogadott el. Nagyon izgatott volt, mert ilyen előkelő hotelben még sosem dolgozott. Talán csak attól kezdett el indulás előtt pár nappal félni, hogy egyedül utazik ki és mi lesz, ha nem jön majd ki jól a leendő kollégáival. Viszonylag bátor lépés ez a részéről, én nem vagyok biztos abban, hogy be merném vállalni.
A szűkebb családi körből még senki sem ment külföldre dolgozni, ő az első, ezért jogosan vitte mindenki picit túlzásba az aggódást szerintem. Szülők, nagyszülők naponta rákérdeztek arra, hogy biztos-e, hogy menni akar. Nem próbálták lebeszélni róla, csak belekapaszkodtak minden kis bizonytalanságba, azt remélve, hogy attól majd önként meggondolja magát. Talán az lehetett ennek az oka, hogy senki sem értette, miért megy el más országba dolgozni, itthon volt munkahelye, meg volt mindene, amire egy 23 évesnek szüksége lehet.

Azt nem is tartotta lényegesnek, hogy a nagyszüleivel megértesse az ambícióit, úgy gondolta lehetetlen lenne elmagyarázni nekik, de nekünk, unokatesóknak elmondta, hogy elsősorban magának szeretne ezzel bizonyítani. Az neki ebben az egészben a lényeg, hogy saját magát kikényszerítse a komfort zónájából és büszke lehessen magára valamiért. Fiú létére elég sokszor kellett azt hallgatnia, hogy biztos nem fog tudni saját magáról gondoskodni, kell majd mellé egy lány, ha elköltözik otthonról, mert anyuci kisfia egy rántottát sem fog tudni összehozni reggelre. Ő ezt sértésnek vette az elején, de néha elgondolkodott azon, hogy mennyi igazság lehet ebben. Szóval bizonyítani akar magának és a családjának is, nagyon meg szeretné mutatni, hogy talpraesett embert sikerült belőle nevelni, aki akár egyedül is boldogul egy idegen környezetben.
Amellett, hogy ez egy elég szép elégtétel lesz számára, ha sikerül megállnia a helyét, még motiválja az is, hogy, ha minden a tervek szerint halad, az ottani fizetéséből akár egy autót is vehet magának.

A kiutazás napja ma van, mindenki nagyon izgatott, én viszont majdnem biztos vagyok abban, hogy pár hónapon belül a saját autójával és egy büszke, elégedett arckifejezéssel fog haza érkezni.